Ne nyisd ki újra azt az ajtót, ami bezárult mögötted

Egy esős szürke őszi reggelen vidáman ültem a tükör előtt készülődve a munkába. Különleges nap volt: kivételesen hatalmas bónusz érkezett a számlámra, a főnököm jóvoltából. Egy kis szempillaspirál, egy kevés szájfény, nem kell túlzásokba esni az irodába, ha nőnemű az ember főnöke.

Miközben a villamos felé siettem, azon járt az eszem: vajon összefutok-e ma Olivérrel? Ő az igazgató titkára, aki állandóan egyik értekezletről a másikra rohant, és akivel az utóbbi időben egyre erősebben éreztem a köztünk vibráló kémiát. Egyetlen gond volt, ami elég súlyos problémának tűnt: Olivér nős volt.

– Na, mesélj, Zsófi – csörrent meg a telefonom legjobb barátnőm vidám hangján – Hova megyünk nyaralni a bónuszodból?

– Jó lenne, mi? – nevettem fel, majd komoly hangon folytattam – Inkább arra gondoltam, elmegyek egy családállításra, meg pszichológusra költöm a pénzt.

– Ugyan már, ezt nem mondod komolyan. Csak nem Olivér miatt?

– A pasik miatt – feleltem csendesebben, miközben felszálltam a villamosra. – Nem értem, miért mindig nős férfiakba szeretek bele? Miért nem tudok egyszer végre egy normális, szabad pasiba beleszeretni? Olyanba, aki tényleg engem akar.

– Hidd el, eljön az az idő is. De azért egy kis vakációra hagyjál pénzt – még a telefonon keresztül is hallottam vigyorgását.

A villamos ablakán keresztül most már szomorúbban bámultam a macskaköveket. A kerekek egyhangú csattogása közben gondolataim újra és újra ugyanoda kanyarodtak vissza. A férfiakra. Egy hirtelen fékezésnél majdnem kiborult a kezemből a kávés pohár. Valaki azonban időben odanyúlt, és megtartotta.

– Majdnem veszteség – jegyezte meg mosolyogva a mélykék szemű férfi.

– Köszönöm – válaszoltam kissé zavartan túl hosszú ideig elidőzve az idegen tekintetében.

– Domonkos – mutatkozott be a férfi.

Eleinte csak rövid beszélgetések voltak a villamosmegállóban minden reggel, majd közös séták a Duna-parton. Domonkos mindig figyelt a részletekre: egyszer virágot hozott, máskor egy könyvet, amit csak futólag említettem, hogy szeretném elolvasni. Egyik este a Lánchídon fázósan húztam össze a kabátom, mire Domonkos szó nélkül a vállamra terítette a sajátját. A gesztus egyszerű volt, mégis többet mondott minden szónál.

– Tudod – szólaltam meg halkan –, olyan furcsa, hogy az ember csak él a mindennapjaiban, aztán egyszer csak történik valami, ami mindent más megvilágításba helyez.

– Nem valami – javította ki Domonkos, és gyengéden megérintette a kezemet – Valaki.

Ránéztem. A szívem hevesen vert, és nem is próbáltam leplezni. A szél belekapott a hajamba, az arcomba fújta a tincseket. Domonkos lassan félresimította őket, ujja egy pillanatra a bőrömhöz ért, én pedig beleremegtem ebbe az apró érintésbe. Lassan közelebb hajolva hüvelykujjával gyengéden megemelte az állam. A tekintetében nem volt sürgetés, inkább egyfajta bizonytalanság – mintha meg akarná várni, hogy én is elinduljak felé, ne csak ő közelítsen. Végül egyszerre mozdultunk. A mellkasára tettem a kezem, ő pedig mindkét tenyerével az arcomat ölelte, mintha óvni akarna. Amikor ajkunk találkozott, minden más megszűnt körülöttünk. A város zaja távoli, tompa háttérbe olvadt, a szívünk dobbanása vette át az ütemet. A csók lassú volt és gyengéd, mégis mély, tele kimondatlan ígéretekkel. Nem volt benne rohanás, inkább felfedezés – mintha mindketten tudtuk volna, hogy ebben a pillanatban valami új történet kezdődik. Amikor elváltunk, még ott éreztem az ajkamon a leheletének melegét.

Elmosolyodtam azzal a csendes derűvel, amivel az ember ráébred: végre hazaért valakihez. Olivér már a múlt volt.

Másnap este újra találkoztunk, ezúttal egy kis presszóban. A szívem még mindig az előző napi csók emlékétől dobogott, amikor ránéztem Domonkosra, de valami furcsa feszültség lengte körül: kerülte a tekintetem, idegesen babrált a kávéscsészével.

– Van valami, amit tudnod kell – kezdte lassan, hangja rekedt volt.

Éreztem, ahogy a gyomrom összerándul. – Mi az? – kérdeztem óvatosan.

Domonkos mély levegőt vett. – Nős vagyok.

A szó úgy zuhant közénk, mint egy nehéz kő az asztalra. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam. – Tessék? – suttogtam először, aztán a hangom élesebbé vált. – Nős vagy?! És ezt most mondod el? Miután… miután megcsókoltál?

– Nem akartam – hadarta. – Nem terveztem semmit, esküszöm. Veled más volt, Zsófi, nem tudtam megállni…

– "Más volt"? – vágtam közbe, miközben karba fontam a karjaimat magam előtt – Ez a magyarázatod? "Más volt"?! Tudod, mit jelentett nekem az a pillanat? És te közben otthon valaki máshoz mentél haza.

– A házasságom… már rég üres. Csak papíron létezik. Nem érted? Veled újra érzem, hogy élek.

– Nem az a baj, hogy mit érzel – mondtam remegő hangon –, hanem hogy hazudtál. Hogy engedted, hogy beleszeressek valakibe, aki máshoz kötve él.

– Sajnálom – mondta végül Domonkos, hangja alig hallatszott.

– Én is – feleltem elmorzsolva egy könnycseppet.

Felálltam, kabátomat a vállamra kaptam, és anélkül, hogy visszanéztem volna, kisétáltam az esőbe. Hazafelé minden egyes lépésnél egyre biztosabb voltam benne: most először választottam önmagamat.