Majális

A panelház ötödik emeletén rántott hús illata keveredett a frissen főtt krumpliéval és a nyitott ablakon beszűrődő tavaszi város szagával – egy kis benzingőz, frissen nyírt fű, távoli süteményillat valamelyik másik konyhából. Egy mentő szirénázott, a házban valaki fúrt – szokásos vasárnap egy budapesti panelrengetegben.

– Ebéd – kiáltottam.

– Előbb jönnének ki, ha meghirdetnénk, hogy ez egy gasztro-influenszeres főzővideó forgatása – jegyezte meg férjem, Tihamér az ajtófélfának támaszkodva.

– Mi van, már megint vasárnap? – morgott a tizenhétéves Balázs álmosan kilépve a szobájából. A telefonját markolászta, mint egy túlélőfelszerelést.

– Remélem, van saláta – szólalt meg tizenötéves húga, Zsófi lehuppanva a székre hullámos szőke haját a füle mögé tűrve.

– Jó reggelt mindenkinek… – szólaltam meg vidáman, amikor mindenki elfoglalta helyét az asztalnál. – május elsejét a nagyinál töltjük.

– Tényleg az anyádnál? – hördült fel férjem beletúrva ősz hajszálaiba. – Pont az egyetlen nap, amikor végre alhatnék? Az nem pihenés, drágám, az vidéki munkatábor.

– De anya… ott még wifi sincs, meg rendes térerő se – morgott Zsófi.

– Igen, anyához megyünk, ez nem vita tárgya. És kedvesem – fordultam Tihamér felé játékos pillantással – te is méltón megünnepelheted a munka ünnepét egy kis kapálással a kert végében. – majd hozzátettem – Nyugalom, a majálisra megyünk.

Április 30-án délután a poros földúton lassan döcögött be régi autónk a vidéki ház udvarára. Anyám ott állt a verandán kék-fehér kockás kötényében, arca kipirult, őszülő haja kontyba tekerve, ahogy mindig, homloka fölött pár kósza tincs kiszabadult.

– Na, gyertek csak ide, hadd nézzelek meg titeket rendesen – szólalt meg anyám meleg és csilingelő hangján, mikor kiszálltunk a kocsiból.

– Szia nagyi – mondta Zsófi kamaszosan feszengve, de hagyta, hogy a nagymama két puszit nyomjon az arcára. – Jó az illat… mármint az egész udvarnak ilyen… otthon-szaga van.

– Hát ez aztán a bók – válaszolt nevetve a mama. – Te meg milyen magas lettél – szólt Balázs felé fordulva. – Mikor nőttél ekkorára?

Nagyfiam odament hozzá és hagyta, hogy a mama megölelgesse, majd magasba tartott telefonnal kereste a nem létező térerőt, miközben Zsófi a verandán vöröslő muskátlikat méregette. Tihamér nagyot sóhajtva nézett körbe a kertben: zöldellt a hagyma, a veteményes szélén a paradicsomkarók katonás rendben sorakoztak.

– Remélem, hagytál nekem egy kis kapálnivalót, mama? – kérdezte tréfásan.

– Még szép – válaszolta anyám kacsintva és megveregette a vállát.

Bementünk az ismerős illatokkal telített házba. Frissen sült pogácsa, sütemények hada, piros-fehér kockás abrosz, régi porcelántányérok. Egy pillanatra megálltam az ajtóban. Az otthon melege valahogy még mindig ugyanaz volt. És talán épp ezért akartam hazajönni.

Május elsején hajnalban, még mielőtt a nap teljesen kibújt volna a dombok mögül, felriadtam a kakas harsány könyörtelen kukorékolására. Az álomfoszlányok még ott lebegtek a szemem sarkában, de már tudtam, nincs visszaút – vidéken a reggel nem kér engedélyt, egyszerűen jön. De úgy tűnt, ez csak nálam van így, a családom minden tagja békésen szunyókált. Csendben felkeltem, hogy ne zavarjam a többieket, óvatosan pipiskedve átsétáltam a kissé nyikorgó parkettán a konyhába. Magamra kaptam egy puha elnyűtt kardigánt, amit anyám még évekkel ezelőtt kötött.

Lefőztem egy adag erős kávét, azt a tipikus vidéki régi kotyogósban készülőt, aminek már az illata is felébreszti az embert. A piros pöttyös bögrémet két kézbe fogva kiléptem a verandára, és leültem az öreg hintaszékre, ami enyhén megnyikordult alattam. A nap lassan kibújt a horizont mögül narancsos-piros fénybe burkolva a kertet. A levegő még hűvös volt, de ígérte a tavasz közelgő melegét. A madarak már teljes koncertet adtak, mintha versenyeznének, ki tudja szebben köszönteni az új napot. Minden annyira élő, annyira valós volt. A csend, a friss levegő, a harmatos fű illata – minden. Üldögélve a verandán kihűlt kávéval a kezemben a nap egyre feljebb kapaszkodott az égen.

– Régóta vagy itt kint? – szólalt meg halkan Zsófi, miközben egy pokrócba burkolódzva leült mellém egy padra.

– Hajnal óta. A kakas gondoskodott róla, hogy ne aludjak sokáig. De nem bánom… Nézd csak, milyen gyönyörű ez a reggel.

– Hmm… – ásított a távolba révedve – szép. De azért egy Insta-szűrő jól állna neki.

– Látod, ezen gondolkoztam magamban épp. Hogy ti már csak képernyőn keresztül érzékelitek a világot. Én még tudok csak úgy ülni és nézni. Élvezni, csendben.

– Nem a képernyő a baj, anya… csak másképp vagyunk jelen. Lehet, hogy neked a csend az élmény, nekem meg az, hogy megoszthatom valakivel, aki nem lehet itt. Egy barátnőm, egy ismerős... tudod, attól még, hogy más, nem biztos, hogy kevesebb.

– Értem, amit mondasz. Csak néha aggódom, hogy elveszik az, ami igazán emberi. Hogy elfelejtitek, milyen megnyugtató az, amikor nem történik semmi, és mégis minden benne van.

– Néha én is vágyom erre – felelte halkan, és lehajtotta a fejét. – Csak annyi minden pörög körülöttünk. Nehéz kiszállni.

– Akkor most csak üljünk. Együtt. Nem kell semmit csinálni.

– Jó. Csak… hadd csináljak előtte egy képet – mondta vigyorogva kamasz lánya. Elővette a telefonját, kattintott egyet, majd letette. – Most már ülhetünk.

A falu szélén a régi focipályán gyűlt össze mindenki. Már messziről hallatszott a hangosbemondóból a kissé recsegős zene – régi magyar slágerek váltották egymást. Volt büféasztal bográcsgulyással, virslivel, kenyérrel, üdítővel és csapolt sörrel. Zsófi felült a körhintára, Balázs pedig először fintorgott a zsákban futásra, végül benevezett és nagy lendülettel borult hasra a cél előtt – a többiek hangos nevetésére. Tihamérral sétálgattunk.

– Szép ez a nap – mondtam halkan a férjemnek.

– Igen… rég volt ilyen napunk – válaszolta felém fordulva. – Örülök, hogy eljöttünk.

– Fura, nem? Mintha minden rendben lenne…

– Hát nem az? – kérdezte nem igazi meggyőződésből.

– Mintha két párhuzamos életet élnénk ugyanabban a háztartásban – mondtam nyugodt hangon, de belül remegve.

– Akarod, hogy legyen még valami? – kérdezte csendesen. – Őszintén.

– Nem tudom – vallottam be félszegen rápillantva. – Gyerekkoromban hittem abban, hogy egy közös életben nem lehet magányos az ember. Hogy a szeretet körbeölel.

– Anya – kiáltott Zsófi a vattacukros mellől integetve –, ugye jövőre is jövünk?

Visszafelé tartottunk anyám házába. A gyerekek már messze elöl jártak, nevetve lökdösték egymást, mint régen a homokozóban – csak most hosszú lábakkal, kamaszos lendülettel. Lemaradtunk a férjemmel. Ő oldalra nézett, mintha habozna, végül mégis megfogta a kezem. Az érintése ismerős volt – és mégis más. Nem az a mindent elsöprő fiatalos lendület, csendes megfontolt mozdulat volt. Olyan, amit húsz év közös történet, viták, gyerekek, újrakezdések formáltak. A gyerekek egy kanyarnál hátrapillantottak és észrevették, hogy fogjuk egymás kezét. Elmosolyodtak, majd Zsófi valamit odasúgott Balázsnak, mire az csak vállat vont.

Én megpróbáltam elraktározni magamban ezt a pillanatot – nem tökéletes, de a miénk.