Magányos együttlét

Magányos együttlét

– Hova mennétek nyaralni, ha bárhová elutazhatnátok? – szólaltam meg egy tavaszi vasárnapon az asztal közepére helyezve a gőzölgő tálban tornyosuló aranyszínű rántott húst. Mellette habosra kevert krumplipüré és barackbefőtt. A déli harangszó behallatszott az utcáról, a panelház hetedik emeletén a kis konyhában meleg párával telt meg a levegő, az ablakon beszűrődő napfény halványan csillant meg a kopottas étkezőasztalon. Az asztalt sietve terítettem meg: virágmintás terítő, színes, kissé eltérő tányérok. A falon csipkefüggöny, az ablakpárkányon muskátli, a háttérben halkan szóló retro zene.

– Balaton – szólalt meg tizenöt éves Tomi fiam fel sem nézve kezében lévő mobiljáról gépiesen görgetve tovább, nehogy lemaradjon bármiről is a világhálón.

– Ne szórakozz már, Zsófiék Horvátországba mennek minden évben nyaralni, az a minimum – mondta tizenhét éves nővére, Kata vállát megvonva, mintha nem is értené a kérdést.

– Csakis Kaliforniába mennék – dünnyögte a most érettségi előtt álló Krisztián bariton hangján, miközben épp egy ismeretlen dalt keresett a fülhallgatója zsinórján matatva.

– És te, szívem, merre mennél? – kérdeztem férjemet, akivel húsz éve megfogadtuk, hogy holtomiglan-holtodiglan…aztán teltek az évek, örömmel, bánattal, reménnyel, megalkuvással, lehetőséggel. A férjem fel sem nézett az e-mailjeit görgetve tovább.

– Bocs, drágám, mit mondtál? Ne haragudj, de a munka, gyorsan válaszolok… – mondta meg sem állva hüvelykujjával.

– A csuda vigye el – szólaltam meg csendesen, de valami kattant bennem – a kurva életbe – csattantam fel és végre mindenki rám nézett. – Most mindenki leteszi azt a kibaszott telefont és rám figyel – üvöltöttem reszkető hangon. – Egyetlen dolgot kérdeztem. Egyet. Nem kértem semmi extrát, csak hogy mondjátok meg, hova mennétek.

A szobában síri csend lett. A levegő megdermedt, a mozdulatok megfagytak, és ebben a feszült némaságban a falióra apró, szabályos ketyegése szinte élesebben hasított bele a térbe, mint valaha.

– Kaptam bónuszt. Gondoltam, elmehetnénk nyaralni. – szólaltam meg csendesebben.

– De drágám, te csak titkárnő vagy…

– És akkor én nem is kaphatok bónuszt? Főzök, mosok, takarítok, és még egy kérdésemre sem tudtok odafigyelni, amikor mindent miattatok csinálok? – üvöltöttem és azzal a lendülettel viharosan távoztam az erkélyre.

Elővettem a muskátli mögé rejtett titokban vásárolt cigarettát. Meggyújtottam egy szálat, és ahogy az első füstkarika kiszökött az ajkam közül, egy régi ismerős nyugalom telepedett rám.

– Finom volt az ebéd – mondta Oszkár halkan, miután visszatértem a konyhába. Éppen a tányérokat pakolta el az asztalról.
– Köszönöm – válaszoltam csendesen megtámasztva a konyhaajtót. – Nem is tudom, mikor ettünk utoljára így együtt.

– Kicsit feszült voltál. Mi a baj?

– Tudom. Sajnálom. Most telt be a pohár. – sóhajtottam. Én voltam mindig is az a birkatürelemmel rendelkező családtag, aki csak nyelt és nyelt. Az évek során megtanultam egyedül megoldani mindent.

– Igen, láttam – bólintott. – De legalább hatott. Olyan csend lett, hogy hallottam a falióra ketyegését.

– Végre figyeltek rám. Nem a telefonjukra, nem egymásra … rám. Csak néztek, mint akik most jöttek rá, én is ember vagyok, nem csak egy szolgáltatás.

– Sajnálom, hogy idáig kellett eljutni, hogy meghalljunk. – Oszkár letette a tányérokat a pultra, majd hozzám lépett és óvatosan a vállamra tette a kezét.

– Én is. De ha ez kellett, akkor ez kellett. Néha úgy érzem, csak akkor vesznek észre, ha kiabálok.

– Észrevettek most. És én is – suttogta férjem.

Csak bólintottam. Nem volt bennem harag. Csak fáradtság. És talán egy halvány remény, hogy nem késő újra egymás felé fordulni.

***

Július elején a délutáni nap szívet gyönyörködtetően sütött az olasz tengerparton. A csíkos napernyő árnyékából figyeltem, ahogy a gyerekeim a magasra csapó hullámok morajában nevetgélve ugra-bugráltak a sötétkék-sötétzöld színekben pompázó tengerben. Azt hittem, már teljesen elvesztek a kijelzők világában, hogy a tenger morajlása, a napfény csillogása a hullámokon már meg sem érinti őket. De ahogy néztem őket a homokban nevetve, kagylót gyűjtve vagy épp mezítláb futva a víz partján, rádöbbentem, mégsem veszítettünk el mindent. A természet csodái még mindig képesek hatni rájuk, csak egy kicsit több idő, türelem és jelenlét kell hozzá. Az egyik pillanatban még a telefonjukat nyomkodták az árnyékban, a következőben viszont már versenyeztek, ki bírja tovább a hűvös vízben. Nem hiába hoztuk őket ide.

– Nézd őket – mondtam halkan.
– Nézem – bólintott Oszkár. – Boldogok.

– Igen. Csak… elgondolkoztam. Egy naplemente a gyerekeink számára már csak akkor létezik, ha szűrőt tesznek rá. Ha felkerül az Instagramra. Ha begyűjt pár tucat lájkot.

– Ez a világ rendje. Minden generáció máshogy él – vont vállat.

– Csak náluk már minden kattintás, reakció, pörgés.

– Túl sok a zaj – mondta lassan. – Túl sok az inger.

– Igen. A világ gyorsabb lett. És ők ebben nőttek fel. Nem hibáztatom őket érte. Én még tudok örülni annak, ahogy a fény megcsillan egy vízcseppen, ahogy egy sirály hangtalanul átsiklik az égen, ahogy a szél végigsimítja a lábamat. Nekem ezek nem apróságok. Ez maga az élet lényege.

– Lehet, hogy most csak nem érnek rá észrevenni. De ott van bennük – mondta Oszkár.

– Azon gondolkodom – folytattam –, hogy ha már most ilyen ez a világ… mi vár a gyerekeinkre? Vagy az ő gyerekeikre? Lesznek még igazi mély emberi kapcsolataik? Vagy csak algoritmusok ajánlotta tartalmak meg mesterséges élmények? Megtalálják még a szépséget egy naplementében? Egy közös vacsorában? Egy csendes sétában? – kérdeztem.

– Ha mi megtaláljuk, talán ők is. – válaszolta mosolyogva megszorítva a kezem.

Felálltam és lesétáltam a vízhez. Mindig arra vágytam, hogy érezzem a forró homokot a lábujjaim alatt és a tengeri szellő sós csókját az arcomon, ahogy becsukom a szemem a parton. Végre eljutottam ide. A saját pénzemből.

– Induljunk az apartmanba – szólaltam meg lágy hangon az esti nap meleg fényében fürdőzve.

– Még egy kicsit maradjunk – kérlelte Kata a homokban ülve a kagylói rendezgetése közben.

– Holnap is jövünk, nem? – kérdezte Tomi a cipőjéből próbálva kirázni a homokot.

– Ha összeszeditek a cuccotokat, igen – mosolyogtam rájuk.

– Krisztián, vidd már a napernyőt, anya kezében már így is túl sok minden van – szólt rá Kata a bátyjára.

– Jó, jó, csak ne parancsolgass – morgott Krisztián, de már nyúlt is az ernyő után.

– Köszönöm – mondtam csendesen, miközben a nap utolsó sugarai aranyszínűre festették a homokot. Férjem csendben figyelte, ahogy koordinálom a három kamasz szedelőzködését a naplementében a homokos parton. 

Este vacsora után a sétányon visszafelé tartottunk az apartmanba. A gyerekek már messze elöl jártak, Kata és Tomi nevetve lökdösték egymást, mint régen a homokozóban – csak most hosszú lábakkal, kamaszos lendülettel. A nap már lebukott, az égen narancsos és lilás árnyalatok váltakoztak, a levegőben tengeri só és sült hal illata keveredett a parti éttermekből. Kata pár lépéssel előrébb szaladt, telefonját a naplemente felé emelte, majd halkan megjegyezte:
– Ez a fény... mintha festmény lenne. Ha posztolom, mindenki irigykedni fog.
– Várj, én is benne akarok lenni! – kiáltott oda Tomi futva utolérve őt. Nevetve próbáltak közös szelfit készíteni, Tomi grimaszolt, Kata csábosan mosolygott a kamerába.
– Egy rendes képhez elég lenne, ha egy pillanatra normálisan néznél. – szólalt meg a lány.
– Én mindig normális vagyok – válaszolt vigyorogva Tomi.

A hangjuk messzire hallatszott a csöndes utcában, az ablakokból halk zene szólt, néhány olasz idős ember üldögélt a székeken. Családom kis csapata még egy utolsó kanyart vett az apartman felé – együtt, könnyedén, a világ gondjait messze maguk mögött hagyva. Lemaradtunk a férjemmel. A kagylók ropogtak a talpunk alatt. Ő oldalra nézett, mintha habozna, végül mégis megfogta a kezem. Az érintése ismerős volt – és mégis más. Nem az a mindent elsöprő fiatalos lendület, csendes megfontolt mozdulat volt. Olyan, amit húsz év közös történet, viták, gyerekek, újrakezdések formáltak.

***

Aznap este hosszú ideig forgolódtam az ágyban, majd döntöttem. Lesétáltam a tengerpartra egy piros-fehér csíkos törülközőt dobva a vállamra, amire ráülhetek a homokban. A sötét víz ritmikus morajlása nyugtatóan zengett a fülemben, miközben letelepedtem a homokra.

Húsz év. Ennyi idő alatt mások elváltak, újrakezdték, második esélyt adtak maguknak. Mi pedig… csak kitartottunk. De nem tudom, hogy ez a kitartás erény-e, vagy csak félelem a változástól. Látom rajta, hogy szeret. Érzem is néha. De kimondani, megmutatni… azt sosem tanulta meg. Talán neki sem mutatták meg. Én viszont még mindig keresem azt az egyensúlyt, azt a stabil érzelmi biztonságot, ami nélkül úgy érzem, széthullok. A biztos tudást, hogy fontos vagyok. Hogy látnak. Hogy számítok.

Néha szeretem őt. Máskor pedig úgy érzem, csak annak az emlékébe kapaszkodom, ami egykor volt közöttünk. A szerelembe, a reménybe, a közös terveinkbe. Akkor még hittem abban, hogy a szeretet körbeölel. Ma már tudom, hogy lehet magányosnak lenni egy kapcsolatban is. Hogy néha a legnagyobb csend nem akkor van, ha senki sincs körülöttünk – hanem ha ott van valaki, de nem elérhető. És én, bármennyire is próbálok erős maradni, ott legbelül még mindig vágyom rá, hogy egyszer csak megérkezzen az a szeretet, amit nem kell bizonygatni. Csak érezni. A tengerparton ülve a vállamat borító vékony kendőt a sós szél időnként meglebbentette.

És ott legbelül valahol mélyen még mindig kerestem azt a kislányt abban a pöttyös szoknyában kacagva forogva a táncparketten apám karjaiban. Aki még hitt abban, hogy a szeretet feltétlen, hangos, ölelő. Aki még nem tanulta meg, milyen lehet magányosnak lenni egy közös életben.

***

Másnap este ugyanabban az étteremben vacsoráztunk. Visszafelé Oszkár mellettem lépdelt kezében egy kis doboz tiramisu-t tartalmazó vászonszatyorral. A trattoria apró lámpafüzérei lassan elhalványultak mögöttünk, a tenger halk morajlása kísért minket az apartman felé. A gyerekek jókedvűen előreszaladtak. Hallottam, ahogy nevetnek valamin, Kata éles hangja keveredett Tomi és Krisztián mélyebb nevetésével. Tizenöt, tizenhét, tizennyolc évesek – már majdnem felnőttek, mégis ezen az estén megint gyerekek voltak kicsit. Aztán Oszkár megfogta a kezem. Nem mondott semmit, csak az ujjai finoman rásimultak az enyémre, mint előző nap. Hagytam. Meg is szorítottam egy kicsit én is. Majd halkan megszólalt.

***

Az asztalon ott gőzölgött a vasárnapi klasszikus rántott hús. Az utazótáskák már a helyükön voltak, de még minden mozdulatban ott volt a tenger ritmusa. A telefonok a komódon pihentek, némán. Egyikünk sem nyúlt értük.

– A hús finomabb itthon, Anyu – szólalt meg Krisztián.

– És mit csináltál ma reggel? Feltűnt, hogy itthon vagy.

– Rajzoltam. Tudod, csak úgy. Találtam appot is, de végül papíron jobb lett. Kiderült, a kezem még mindig tud mást is, nem csak görgetni – mondta vigyorogva.

– Én meg csináltam egy fotósorozatot a háztetőkről – mondta Kata. – De nem posztolni. Csak úgy. Fény-árnyék, hangulat...

– Én reggel futottam – szólalt meg Tomi.

Oszkár színpadias mozdulattal tett le elém két kis papírdarabot. A színházjegy másnap estére szólt a város egyik régi patinás színházába. Egymásra mosolyogtunk.

***

Bízom benne, hogy a lelkünk mélyén vágyunk a kapcsolódásra, az ölelésre, a figyelmes beszélgetésre. Talán egyszer ráébredünk, hogy nem az okos eszközök, hanem az egymásra szánt idő az igazi érték. És talán akkor újra elkezdünk mesélni egymásnak, kézen fogva sétálni, figyelni – igazán figyelni – a másik szemében tükröződő világra.

És akkor együtt öregszünk meg – nem magányosan.