Loretta és a múlt titkai

Loretta mosolyogva tekerte vadiúj piros kerékpárját a ciprusfák árnyékában érezve a kosarában letakart bagettek friss illatát. A hajába kapott a szél, alig várta, hogy az olíva ültetvényre érjen.

– Te is jössz a bálba? – kiáltotta oda Gabriellának, a faluban élő fiatal lánynak, miközben lefékezett mellette. A ciprusfák mögött elrejtve a kíváncsi tekintetek elől olíva és szőlő birtokok lapultak, ott élt újdonsült barátnőjének a nagymamája, ahova feltehetően igyekezett. Az új barátság csak néhány hete szövődött, de azóta elválaszthatatlanok lettek. Loretta pár hónapja költözött Toszkánába maga mögött hagyva amerikai múltját. Egy olasz iskolába vették fel angol tanítónak.

– Viccelsz, te lány? Hát, van olyan ember, aki kihagyna egy ilyet? – csillogó hosszú fekete haját kacagva tette a füle mögé. Gabriella szokásához híven egyszerű kék farmert és fehér pólót viselt.

– Ugye, segítesz a ruha kiválasztásában? – kérdezte Loretta reménykedve a másikra emelve tekintetét. – Rendkívül fontos, hogy különlegesen nézzek ki a szüreti bálban. Ott tervezem elmesélni a titkom Giuseppének.

– Ki nem hagynám életed első szüreti bálját. Kölcsönadom a piros cseresznyés ruhámat, ami nagyon jól fog állni neked – válaszolta mosolyogva Gabriella folytatva útját kosarát lóbálva.

Loretta újra felült a biciklire. Riccardo forró ölelése és csókjai jutottak eszébe, kétségbeesetten arra gondolva, vajon el meri-e mondani neki a titkát.

Néhány méterrel később rángatást érzett, majd pattanó hangot hallott. A bokájába vágódó fém éles fájdalmat okozott. Elengedte a kormányt.

– Loretta – hallotta Gabriella kiáltását egyre hangosabban, aki feltehetően látta a bukfencet vetett lányt – Jól vagy? Hívjak orvost? – barátnője akkor már mellette guggolt.

– Nem kell, köszönöm – mondta végigtapogatva testét, majd óvatosan felállt – minden rendben.

– Te nem a nagymamádhoz indultál? – érdeklődött Loretta felszisszenve a fájdalomtól.

– Ne beszélj butaságokat, biztosan meg fogja érteni, ha elkísérlek az olívaszüretre, csak azután megyek hozzá. Gyere, segítek – mondta Gabriella már nyugodtabban, látva, nem történt komolyabb baj – Alig voltál pár méterre a céltól, te lány. Mázlid van, hogy visszanéztem a kanyar előtt. – Hol járt az eszed? – incselkedett oldalra sandítva.

– Szerinted? Hát kin járt az eszem? Hmm? – suttogta Loretta félszeg mosollyal, és fülig pirult.

– Értem – válaszolt rákacsintva barátnője.

Loretta arcán még ott ült a fájdalom, de inkább nevetett, mint panaszkodott, miközben Gabriella finoman tartotta a lány karját, nehogy túlterhelje a bokáját. A kavicsos földút porzott alattuk, minden lépésnél apró kövek gurultak szét a cipőjük alatt. Bevillant, hogy a bicikliről esett le.

– És mi lesz a bicajjal? – kérdezte Gabriellától, de hátranézve megkönnyebbülve látta, hogy egy arra járó falubéli ismerős idősebb házaspár épp arra járt autóval – a férfi gondosan feltette a biciklit a kis teherautó platójára, a nő pedig integetve biztatta őket, menjenek csak tovább. Loretta hálásan visszaintegetett, egy pillanatra elfeledve a fájdalmat. Most már tényleg csak néhány perc választotta el őket a szürettől. Az olívaligetek előttük zöldelltek, a fák ágai telis-tele voltak fénylő bogyókkal, alattuk kifeszített színes hálók gyűjtötték az értékes termést. A délelőtti nap melegen simogatta a tájat, a levegőben friss, fűszeres illat kavargott, és a messziről hallatszó kacajok jelezték: a többiek már dolgoznak. Loretta kissé sántikálva, de elszántan lépkedett előre.

– Hazavigyünk? – kérdezte Gabriella aggódva.

– Nem, köszi – válaszolta Loretta fintorogva – szeretnék részt venni a szüreten.

– Mindjárt ott vagyunk – szólt Gabriella átölelve sántikáló barátnőjét.

Loretta és Gabriella végre elérték az olívaliget szélét. Loretta bicegve minden egyes lépésnél az ajkába harapva haladt barátnője oldalán, míg végül egy kis padhoz nem értek az egyik olajfa alatt. Leült kissé kifulladva egyik lábát kinyújtva maga elé.

– Maradj itt – szólt Gabriella határozottan, még mielőtt Loretta bármit mondhatott volna – rohanok a nagyihoz, aztán sietek vissza hozzád. 

Loretta csak bólintott. A levelek árnyéka a padon játszott és a madarak csicsergése mintha tompítani próbálták volna lüktető fájdalmát.

***

Riccardo az autóműhely hátsó ajtaján lépett ki a délelőtti fénybe egy olajfoltos rongyba törölve meg kezét. Sötétkék kezeslábasát már hajnalban magára öltötte, a gallérjánál kicsit megnyitotta enyhítve a toszkán napsütés melegén. A haja kócosan hullott a homlokába, a tarkóján már gyöngyözött a verejték a délelőtti munkától. A csavarhúzó még a zsebében lapult, de épp egy gyors kávészünetre készült, amikor megcsörrent a mobilja a nadrágzsebében. Egy pillanatra megállt, elővette a készüléket, és rápillantott a kijelzőre. A képernyőn a "Gabriella" név villogott. Gyerekkora óta ismerte a lányt, és ritkán hívta csak úgy – a hívás időpontja és az ösztönei is azt súgták: baj van.

– Pronto? – szólt bele, kissé aggodalmasan.

– Riccardo? Loretta – Gabriella hadarva beszélt, levegőt is alig vett – elesett. A biciklivel. A domb után, tudod, ott a kanyarban. Nem súlyos, de megütötte a bokáját, és a keze is fáj. Épp az olívaligethez tartott, a szüretre.

Riccardo homloka összeráncolódott, a szeme aggodalommal telt meg.

– Ott vagy vele?

– Sajnos, nem tudtam maradni, a nagyimhoz kellett jönnöm. De elbicegtünk a szüretre – válaszolt aggódva Gabriella – sietek én is vissza, amint tudok.

Riccardo egy szót sem szólt egy pillanatig. Majd lenézett olajos kezére, és letette a rongyot a munkapadra.

– Jövök. Fél óra, és ott vagyok.

– Köszönöm, Riccardo. Loretta örülni fog, ha meglát téged.

Riccardo a szerszámokat gyors mozdulatokkal letéve bepattant a rozoga, de hűséges Fiatba.

– Hova olyan sietősen, fiam? – kiáltott utána főnöke, de a motor felbőgött, és Riccardo a poros úton már száguldott is a domb felé, ahol valami fontosabb várt rá, mint bármelyik motorháztető.

***

A domboldalon aranyló délelőtti fény átszűrődött az olajfák ezüstös-zöld levelei között. A föld illata a fák kesernyés gyantás aromájával keveredett minden lélegzetvétellel mélyen megtöltve a tüdőt. A férfiak vállán hálók, a nők kezében fonott kosarak. Az olívafák alatt széthúzták a hálókat, hogy egyetlen szem se vesszen kárba. Lassan, türelmesen haladtak ágról ágra, kézzel vagy kis fésűs eszközökkel szedték le az apró fényes bogyókat. A zöld és sötétlila olajbogyók tompán puffantak a hálóra, aztán a kosarakba kerültek, onnan pedig zsákokba. Közben halk beszélgetések, kacajok, néha egy-egy dalfoszlány töltötte meg a levegőt. A szüret ritmusa ősi és megnyugtató volt, ahogy mindenki tudta a dolgát. A napsütés egyre erősebben cirógatta a vállakat, az arcbőrön finom por és izzadság ült meg. A munka fárasztó volt, mégis valami időtlen derű lengte körül – talán a természet közelsége, vagy az, hogy együtt, közösségben született valami értékes.

Loretta a padon ült, egyik keze a sérült bokáján pihent, másik karját lazán maga köré fonta ezzel is próbálva visszatartani a belül lassan növekvő szorongást. A fájdalom nem volt elviselhetetlen, de minden lüktetés emlékeztette rá, milyen törékeny lehet egy-egy pillanat – és milyen gyorsan borulhat fel minden, amit megszokott. A szeptemberi nap még mindig meleg volt. A fák között átszűrődő fény aranyszínű árnyékokat festett a földre, és néha egy-egy méh döngicsélése zavarta meg a csendet. Loretta mégis egyedül érezte magát ebben a szépségben. Mintha a testét nem csak a bokája húzta volna vissza a földre, hanem valami mélyebb belső nehézség is.

"Miért jöttem ide?" – futott át rajta a gondolat. "Miért hittem el, hogy újra lehet kezdeni? Hogy egy másik országban, egy új életben könnyebb lesz elfelejteni azt, ami mögöttem van?" A szíve összeszorult, amikor eszébe jutott az a bizonyos papír. Az, ami még mindig összekötötte őt azzal az élettel, amit maga mögött akart hagyni. Egy döntés, egy hirtelen tett, aminek következményei most is itt ültek vele ezen a padon – ott vibráltak a csendben a bokája sajgásában és a még kimondatlan szavakban Riccardo felé. Riccardo. A férfi, akinek a hangjától megnyugodott, akinek a mosolya óvón ölelte körbe, és akinek a jelenléte már akkor hiányzott, amikor még el sem ment. "Vajon mit fog gondolni?" – kérdezte magától. "Mit érez, ha megtudja az egészet? És ha majd tudja, vajon marad?" A pad alatt a levelek megzörrentek, talán egy gyík szaladt át.

– Jól vagy már? – huppant le mellé Riccardo két vörösboros pohárral a kezében az egyiket Lorettának nyújtva. A narancsos alkonyat fényében a poharában megcsillant a bor.

– Szerintem már pontosan tudod – válaszolta fintorogva kortyolva egyet a mélyvörös italból. – De te, hogy kerülsz ide? Mármint nagyon örülök – hebegett – De nem úgy volt, hogy dolgoznod kell?

– De, de, úgy volt, mielőtt Gabriella felhívott – mondta kacsintva.

Ahogy ment le a nap, egyre többen ültek le körülöttük kimerülten, miközben az asszonyok elkezdték a vacsorát felszolgálni. Friss bagett, Pármai sonka, olíva bogyó, terülj-terülj asztalkám. Majd vörösbor. A nap végére a kezek elfáradtak, a vállak sajogtak, de a lelkek valahogy könnyebbek lettek. A zsákok megteltek, és a préselésre váró bogyók illata már előre ígérte az aranyló olajat, amely majd ott csillog egy-egy asztalon, kenyérre csöpögtetve – emlékeztetve mindenkit arra, hogy a föld és az ember közös munkája valódi értéket teremthet.

Feljött a hold először alig észrevehetően halvány ezüstkorongként bukkanva fel a dombok mögött, majd egyre fényesebben emelkedett az égboltra megvilágítva a toszkán táj puha kontúrjait. A csillagok is lassan felragyogtak – először csak egy-egy halvány szikra, aztán egyre több, mintha valaki egy láthatatlan kézzel gyújtotta volna meg őket sorban a bársonyfekete égbolton. A szüret véget ért. A hangos nevetések, beszélgetések, a hálók recsegése mind-mind elhalkult. A nap utolsó lágy fénye még meg-megcsillant a dombok mögött, és aranyló derengéssel vonta be az olajfák leveleit. A fák sziluettjei sötétzölden rajzolódtak ki a fény és az árnyék határán, mintha egy festmény elevenedne meg a természet vásznán. A levelek lassan ringatóztak a langyos esti szélben, mintha ők is búcsút intettek volna a napnak. A táj elcsendesedett, csak a tücskök ciripelése hallatszott a fűben, és a villa felől néha felderengett egy-egy kacaj. Ott már készülődtek – vacsorához, borozáshoz, új történetekhez. A domboldal azonban most még őrizte a nap melegét és a közös munka emlékét, a természet és ember kapcsolatának ritka megfoghatatlan harmóniáját.

– Szép este van – mondta Riccardo.

– Nagyon – felelte Loretta halkan piros tornacipőjét bámulva, miközben kortyolt egyet a pohár vörösborból – talán túlságosan is tökéletes.

Riccardo oldalra fordult fürkészve nézett rá. – Miért mondod ezt?

Loretta mély levegőt vett.

– Van valami, amit tudnod kell rólam. Nem könnyű elmondani, de szeretném, hogy tudd, mielőtt... bármi komolyabb lenne köztünk.

– Jó – mondta Riccardo, és halkabban folytatta – hallgatlak.

– Sajnálom, mégsem megy. Nem bírom elmondani – mondta Loretta könnyáztatta szemmel – de ígérem, hamarosan elmondom. Talán a bálon. De tudd, hogy még sosem éreztem ehhez foghatót. Fontos vagy nekem. És nem akarok titkokkal indulni.

A férfi az álla alá nyúlt, maga felé fordította a nő könnycseppektől elázott arcát. Egy pillanatra megállt, mintha meg akarta volna jegyezni az arc vonalát, a rezdülését. A nő könnyei még nedves csíkokat rajzoltak a bőrére, szempillái megremegtek a mozdulatra, de nem húzódott el. Csak nézte őt – törékeny bizalommal és valami mélyebb kimondatlan érzéssel. A férfi óvatosan maga felé fordította a nő arcát, szeme a másik tekintetét kereste, mielőtt lehunyta volna. A távolból a kabócák zümmögése hallatszott, a tűz ropogása halk háttérzenévé simult az este csendjében. Aztán megérintette ajkaival a nő száját – először alig észrevehetően, mint egy kérdés, készen áll-e. A nő ajkai azonban válaszként megnyíltak, és lassan gyengéden, de mély érzelemmel simultak össze a férfiéval. A csók hosszú volt, elmélyült, puha, mégis súlya volt. Amikor végül elváltak, a nő még mindig lehunyt szemmel remegett.

***

Riccardo gyermekkora óta különleges kapcsolatot ápolt ezzel a hellyel. Nagyapójával járt itt először, amikor a nagymama az angyalokhoz távozott. Riccardo akkor még alig múlt nyolcéves. Nagypapa kézen fogta, végigvezette a hatalmas fehér oszlopok között, és megálltak egy padnál, ahol gyertyát gyújtottak – együtt. Riccardo akkor még nem értette teljesen, mi történik, csak azt érezte, nagyapó szeme könnyes, és hogy valami nagyon fontos végleges történt. Az óriási fehér oszlopok között a gyertya fényébe bámulva elmormolt egy imát.

Most sok-sok évvel később ugyanott állt. A nap gyönyörűen sütött be az évszázadokkal ezelőtti színes ablaküvegen keresztül rabul ejtve szívét. A templom színes fényében, a gyertyák csendes izzásában ismét lehunyta a szemét, de most másért fohászkodott. Loretta járt a gondolataiban. A nő, aki mintha valami tévedésből, mégis sorsszerűen keveredett volna az életébe – akit most már képtelen volt elengedni.

Másnapra tervezte a lánykérést. A villa mögötti olajfák árnyékában akarta elővenni a gyűrűt, amit napok óta a zsebében hordott. Korábban elképzelte, ahogy Loretta ott áll előtte – talán mezítláb, talán nevetve, talán komolyan. Most a terv változott, kénytelen lesznek ülni. De nem tudta, a lány mit fog válaszolni. Loretta szemeiben mindig ott csillogott valami távoli, valami elérhetetlen. Volt múltja – Riccardo ezt tudta. És ott motoszkált benne a félelem: vajon képes-e a jelenük, ez az új olasz élet, felülírni mindazt, amit Loretta hátrahagyott? Vagy amit nem tudott elengedni? A férfi a színes ablakokra nézett, aztán lehunyta a szemét, és csak egy halk imát mormolt el, talán inkább magának, mint az égieknek.

– Add, hogy merjen szeretni. Hogy elhiggye, lehet újrakezdeni.

***

A szüreti bál estéje különös izgalommal töltötte el őket, a levegő is ünnepinek tűnt. A villa egyik tágas szobájában Gabriella és Loretta épp a készülődés közepén tartottak. Ruhák hevertek az ágyon, sminkcuccok sorakoztak a tükör előtt, a nyitott ablakon át friss szőlőillat és halk zene szűrődött be a domboldalról. A késő délutáni nap meleg arany fénye besütött a villa nyitott spalettáin keresztül, amikor Gabriella egy elégedett mosollyal tolta be a kerekesszéket a szobába. Loretta a tükör előtt ült próbálva megküzdeni fájdalmával.

– Tadam – rikkantotta Gabriella büszkén – nézd csak, mit szereztem a bálra.

Loretta szeme elkerekedett, majd nevetve a szája elé kapta a kezét.

– Te jó ég, tényleg szereztél egy kerekesszéket? – kérdezte hitetlenkedve hangosan felröhögve.

– Naná. A nagymamám régi barátnőjétől kértem kölcsön. Az udvarban porosodott, de egy kis olajozás meg csinos kendő a karfára, és máris tökéletes bálra való járgány. – Gabriella szemöldökét játékosan megemelte. – Nem hagyhatod ki életed első toszkán szüreti bálját csak azért, mert egy göröngyös úton a földre estél. Főleg nem úgy, hogy valaki alig várja, hogy táncoljon veled.

Loretta elpirult, a térdére ejtette a tekintetét, aztán halkan megszólalt:

– Riccardo... mit fog szólni?

– Hogy gyönyörű vagy, mint mindig – vágta rá Gabriella, miközben már elő is vette a cseresznyés ruhát. – És hidd el, ha rajta múlik, tolni fog téged egész este a táncparketten.

Loretta finoman belecsusszant a piros váll nélküli nyári ruhába, Gabriella megfésülte a haját, néhány virágos csatot is beleillesztett, majd óvatosan kisminkelte a barátnője arcát. Loretta a tükörbe pillantott, a látvány meglepte. A megszokott önmaga helyett egy másik nő nézett vissza: magabiztos, nőies, ragyogó. Egy pillanatra elfeledte Las Vegast, a múlt hibáit, az elrontott döntéseket.

– Köszönöm – suttogta meghatódva.

– Ne köszönd – felelte Gabriella huncutul – csak ígérd meg, hogy ma este beszélsz Ricardoval. 

Loretta közben próbált nem túl sokat gondolni fájó bokájára, még kevésbé a szívében kavargó érzésekre. Csak a zene járt a fejében, a fények, a nevetés, a szüret utáni ünnep illata, és a remény, hogy ez az este valami fontosat hozhat.

***

A falu központi tere ünneplőbe öltözött: lampionok ringatóztak az esti szellőben, a házak ablakában mécsesek pislákoltak, a hosszú faasztalok roskadoztak a házi készítésű süteményektől, boroktól, sonkáktól és sajtoktól. Riccardo már ott állt a zenekar közelében, kezében egy pohár vörösborral. Frissen vasalt fehér inge szinte feszült izmos vállain. Időnként a bejárathoz pillantott, mintha valakit keresne. Aztán amikor már épp a harmadik kortyra emelte volna a poharát, meghallotta Gabriella nevetését a tér túloldaláról. És akkor meglátta őt.

Loretta lassan közeledett, Gabriella tolta a kerekesszékben. A piros cseresznyés ruha élénken világított a félhomályban, haja lágy hullámokban omlott a vállára, arcán pedig ott ült egy olyan visszafogott, mégis derűs mosoly, amit Riccardo örökre emlékezetébe vésett. A szíve egy pillanatra megállt. Talán a látványtól, talán attól a mély és halk felismeréstől, hogy ez a nő az övé lehetne – ha még mindig akarja őt.

Elindult feléjük. Léptei határozottak voltak, de a mellkasában ott dobogott minden kétsége. Vajon nem veszi-e tolakodásnak? Vajon nem fáj-e neki túlzottan még az esés után? Vajon… vajon még mindig úgy érez iránta, mint aznap este a csók után?

Amikor mellé ért, leguggolt a szék mellé, és szelíden kissé elhaló hangon szólalt meg:

– Loretta – suttogta – nem tudom, mikor láttalak utoljára ennyire gyönyörűnek.

Loretta szeme egy pillanatra megtelt könnyel, aztán elnevette magát.

– Akkor elég furcsa az ízlésed, Riccardo.

– Táncolhatok veled? Akár csak így is? – mutatott a székre és gyengéden megérintette a kezét.

Loretta csak bólintott. Gabriella megérezte, hogy kettesben szeretnének maradni, diszkréten hátrébb húzódott. Riccardo ezután a kerekesszék mögé állt, és lassan ringató mozdulatokkal mozgatta a zenére, mintha valóban táncolnának. A zenészek egy lassú, olaszos dallamot játszottak, a szél lágyan belekapott Loretta hajába.

Abban a pillanatban a lampionok meleg fénye alatt, miközben csendesen ringatóztak a zenére, Riccardo már nem félt. Nem kérdezett, nem kételkedett. Csak ott volt. Vele.

***

– Sétálunk egyet? Mármint tologathatlak?

Loretta némán bólintott. Elhagyták a bál zaját, Riccardo óvatosan kitolta a szőlősorok közé. A hold már magasan járt, ezüst fénye puha árnyékokat vetett a földre. Ciprusfák szegélyezték az ösvényt, a szél alig mozdult, csak a tücskök halk ciripelése hallatszott. Riccardo levette a zakóját, és Loretta vállára terítette.

– Tudod – szólalt meg halkan –, amikor először megláttalak az iskolánál, azt gondoltam, valami nagyon mély van benned. Mintha magaddal cipelnél egy egész világot. Most már képes vagy elmondani a szörnyű titkodat? – érdeklődött Riccardo. Loretta Riccardo cipőját bámulva remegve megszólalt.

– Mielőtt ideköltöztem, Amerikában éltem. És – folytatta sóhajtva lesütött szemmel – volt egy pillanat, egy őrült éjszaka Las Vegasban. Hirtelen ötlet. Összeházasodtam egy férfival. Egy zenésszel, akit alig ismertem.

Riccardo egy pillanatra elnémult, csak a távoli kabócák ciripelése hallatszott.

– És most?

– Most semmi. Nem vagyunk együtt. Régóta nem. De papíron még mindig a felesége vagyok. Ez csak egy papír – tette hozzá Loretta halkan – de tudnod kellett.

Riccardo csak állt ott egy darabig, aztán lehajolva odalépett hozzá. Az ujjával felemelte Loretta állát, és a szemébe nézett.

– Mindenkinek van múltja – mondta. – Nekem is. Ami számít, az az, amit most érzünk. És én most veled akarok lenni.

Loretta megremegett, majd az ajkuk összeért egy csendes meleg csókban, amit csak a csillagok láttak, senki más.