Kiruccanás Riminibe

A nap mosolyogva sütött le azon a nyári reggelen, mintha pontosan látná, milyen lelkesen készülődök a nyaralásra. A nappaliban szanaszét hevertek a ruhák, a bikinik, a cipők, a naptej, én pedig egy nagy sóhajjal nyitottam ki a bőrönd fedelét.

– Na, kezdjük – mondtam magamnak, és egy fáradt, de izgatott mosoly jelent meg az arcomon.

A félig már kinyitott bőrönd előtt guggoltam, és próbáltam eldönteni, hány ruha számít "ésszerűnek" egy háromnapos olasz kiruccanáshoz. A telefonom megcsörrent: újabb üzenet az egyik barátnőmtől.

Zsófi: "Csajok, szerintetek hány magas sarkút kell vinni? Egy? Kettő? Mind?"

Elnevettem magam, és visszaírtam: "Én a papucs–szandál–sportcipő szentháromságnál tartok. A magassarkú marad itthon."

A képernyőn felvillant egy újabb chatbuborék.

Veronika: "Csak jelzem, a gyerekeimtől most búcsúztam el, már úton vagyok. Olyan érzésem van, mintha nyertem volna a lottón."

Elmosolyodtam – végre három nap csak magunknak. Három harmincöt éves nő, aki megérdemel egy kis levegőt, napsütést és proseccót. Zsófi gondtalanul élte a szingli mindennapjait, Veronika férjnél volt és három gyermekét nevelte, állandó egyensúlyozásban a családi logisztika és a munka között. Én pedig már elváltam, a gyerekeket közös felügyelettel neveltük, így nyugodt szívvel rábízhattam őket a volt férjemre néhány napra, ha szükségem volt egy kis lélegzetvételre. A bőröndbe beledobtam egy virágos nyári ruhát, majd a telefont a kezembe fogva pötyögtem:

"Én már csak arra várok, hogy a repülőn legyen egy perc csönd vagy legalább egy koktél."

Zsófi: "Mindkettő lesz, ígérem."

Veronika: "És utána napfény. És tenger. És a szabadság édes, fényes mosolya."

A bőrönd lassan megtelt – bikinikkel, könnyű blúzokkal, a kedvenc napszemüvegemmel és egy csipetnyi újrakezdéssel. Még egy utolsó üzenetet küldtem a lányoknak egy mosolygó emojival, mielőtt bezippzároztam a kézipoggyász méretű kisbőröndöt.

"Induljon a mi hétvégénk, csajok. Vár Olaszország."

***

Tizenöt évvel ezelőtt izgatottan vártam, kik lesznek az egyetemi szobatársaim, és vajon kibírjuk-e majd egymást egyetlen apró koleszszobában. Amikor megérkeztem, két lány már ott ült a két ágy között heverő bőröndök mellett: Zsófi épp a haját tűzte fel, Veronika pedig elszánt arccal kutatott egy elveszett papucs után. Mindketten rám néztek, és egyszerre mosolyodtak el.

– Szia. Te vagy a harmadik? – kérdezte Veronika vidáman.

– Igen – feleltem szelíden elnyomva egy mosolyt.

– Akkor most már teljesek vagyunk– vágta rá Zsófi.

Aznap este még idegenként pakoltunk, de már akkor is sok nevetés visszhangzott a szobában: a hideg vizes zuhany miatti sikoltozásunk és a konnektorvadászat közepette mindhármunk arcán ott volt egy bizonytalan, mégis reményteljes mosoly. A hajnali tanulások, a közös instant levesek, a padlón ülve átbeszélt szerelmi drámák, a vizsgaidőszak fejvesztett káosza – minden apró részlet hozzátett ahhoz a különös otthonossághoz, amelyet a szoba adott. Nem tudtuk előre, hogy az a szűk koleszszoba lesz életünk egyik legbiztosabb pontja. Hogy a három ágy között kialakul valami láthatatlan, mégis erős kötelék.

Most, évekkel később, amikor Olaszországba készülődünk és üzengetünk egymásnak, pontosan tudjuk: minden ott kezdődött, abban az első, közös mosolyban.

***

A reptéren már messziről megpillantottam Zsófit és Veronikát, amint a tömegben egyensúlyoztak. Amikor odaértem, mindhárman egyszerre karoltuk át egymást, olyan erővel, mintha az elmúlt évek fáradtságát is ki akarnánk szorítani magunkból.

– Végre itt vagyunk – nevetett Zsófi, az arcán széles mosoly ragyogott.

– Három nap gyerek nélkül – mondta Veronika, és mindannyian felnevettünk – én már most érzem, hogy megfiatalodtam tíz évvel.

Amikor megérkeztünk Riminibe, a meleg olasz levegő úgy csapott arcon, mint egy ígéret.

– Csajok, én már érzem a prosecco illatát – mondtam.

– Én meg a tengerét – kiáltotta Zsófi.

– Én pedig – tette hozzá Veronika egy kis, meghatott mosollyal – a szabadságét.

A három napunk maga volt a megváltás: napozás a forró homokon, amikor a napfény végre minket kényeztetett, koktélozás a part menti bárban, ahol minden ital után egy kicsit hangosabban nevettünk, és hajnalig tartó beszélgetések az apartman teraszán, ahol ugyanazok az őszinte vallomások születtek, mint régen a kollégiumi szobában. A tenger moraja finoman átszűrődött az apartman teraszára. A levegő még este is langyos volt, a narancssárga lámpák pedig megcsillogtatták a borospoharak oldalát.

Összekoccintottuk a poharakat, és Rimini teraszán tényleg úgy tűnt, mintha megállt volna egy kicsit az idő.

– Tudjátok – szólaltam meg –, ha valami biztos az életben, az az, hogy mi hárman mindig visszatalálunk egymáshoz.

– Mert így kerek a világ – felelte Veronika.

– És mert nélkületek sokkal kevesebbet mosolygok – tette hozzá Zsófi.