A végrendelet

William összefont karral állt a keleti szárnyban lévő könyvtár hatalmas ablaka előtt, és a ködös, borongós ég alatt károgó hollókat figyelte. "Végre eltávozott az élők sorából, a vagyon immár az enyém – gondolta kárörvendően - Csak ezt a gyászbeszédet kell valahogy átvészelnem, aztán a nyolcéves Emily számára gondoskodom egy neves bentlakásos intézetről. Maryt, a dadust elbocsátom, és a felszabaduló összeget az éj hölgyeire fordíthatom, akik majd titokban felkeresnek, így nem szükséges bordélyházba sem járnom." – gondolta magában.

Hiába próbált, nem talált semmi szépet, amit az apjáról írhatna. Több érzés szorult egy köröm alatti piszokba, mint abba a rideg emberbe.
"Miről beszéljek a temetésen? Hogy sosem volt rám ideje? Hogy őrületbe kergette anyánkat, aki végül az elmegyógyintézet falai közt talált örök nyugalmat?"

Egy halk kopogás riasztotta ki gondolataiból.

– Szabad – mordult fel.

– Uram, megérkezett az ügyvéd.

William arcán halvány, elégedett mosoly jelent meg. Végre valami jó hír. Hamarosan megtudja, pontosan mekkora vagyon üti a markát. Abban biztos volt, hogy apja rá hagyta a családi vállalkozást – hiszen a húga nem tudott volna mit kezdeni vele.

– Parancsoljon, ügyvéd úr – intett az egyik fekete bőrkanapéra. – Egy pohár whisky?

– Köszönöm, nem, William úrfi, inkább a tárgyra térnék – válaszolta a férfi szárazon.

A könyvtár ajtaja kivágódott, és Emily rohant be. Aranyszőke haja szinte lobogott, ahogy körbe-körbe szaladt, könnyei patakokban folytak.

– Apucit akarom! Apucit akarom! – zokogta hisztérikusan.

– Vigye már ki innen valaki ezt a hisztérikus kölyköt! – kiáltotta a folyosó felé William eltorzult arccal, majd visszafordult végül az ügyvédhez, amikor már biztos távolságról hallották a kislány toporzékolását – elnézését kérem a kis közjátékért.

– Semmi gond – krákogta az ügyvéd – akkor el is kezdem. Az édesapja természetesen Önre hagyta a céget és annak vezetését, de…

William mosolygott magában. A "de" szócskát meg sem hallotta, már oda sem figyelt, azonban az ügyvéd továbbra is beszélt.

– Mit mondott, ügyvéd úr? Elnézését kérem, nem figyeltem.

– Édesapjának volt néhány kikötése is. Abban az esetben örökölheti meg a céget, ha Emily kisasszonyt továbbra is maga mellett tartja és felneveli.

– Tessék? Hogy mit akar az apám a túlvilágról? – ordított az ügyvédre – Takarodjon. Most.

– Fel kell olvasnom a levelet – folytatta az ügyvéd továbbra is ülve maradva.

"Szeretett fiam, William."

– Persze, szeretett fiam – morogta a férfi, de figyelmesen hallgatta most már az ügyvédet. "Amíg húgod, Emily be nem tölti a tizennyolcadik életévét, addig a családi vállalat tulajdonjoga zárolva marad. Te vezetheted, dönthetsz a működéséről, de nem leszel tulajdonos. Feladatod és kötelességed, hogy gondoskodj a húgodról, biztosítsd lakhatását, iskoláztatását, testi és lelki jólétét. Ha e kötelezettségednek nem teszel eleget, öröklési jogodat elveszíted, és a vagyon alapítványi kezelésbe kerül. Amikor Emily betölti a tizennyolcadik életévét, ő örökli a tengerparti villát számára félretett apanázzsal, te pedig a London közelében fekvő kastélyt."

Miután a komornyik kikísérte az ügyvédet, William mozdulatlanul ült, tekintete üresen meredt a semmibe. Soha nem alakult ki szoros kapcsolat közte és kishúga között; Emily mindig is "apuci kedvence" volt. Nem így képzelte el további életét. Gondolataiból egy hatalmas ajtócsapódás és dühös kiáltozás riasztotta fel. Felpattant, és a hang irányába rohant.

– Mi történik itt? – kiáltotta az ott álló cselédekre.

– Emily kisasszony dühösen becsapta maga után az ajtót, majd belülről ráfordította a kulcsot.

– Emily, nyisd ki kérlek, és gyere ki – kérte William először szépen, másodszor kicsit hangosabban, majd dörömbölni és üvölteni kezdett – most azonnal kijössz, különben téged is bezáratlak az elmegyógyintézetbe.

– Éppen ezért nem jövök ki – zokogta a kislány – el akarsz küldeni egy bentlakásos iskolába, hallottam, mikor mondtad, szóval hagyjál békén. Nem szeretsz.

William-nek eszébe jutott édesanyjuk, annak alakja, hangja és minden gyermekkorból őrzött emlék. Egyúttal apjuk végrendelete is ott visszhangzott még a fejében, mint egy megmásíthatatlan parancs. Húgával sosem voltak egy hullámhosszon, mégis, más választása nem volt: a sors kényszerítette arra, hogy megismerje a kislányt, és apja helyett apja legyen. Nem lesz könnyű feladat, hiszen sem szeretetet, sem példát nem kaptak gyermekkorukban arról, mit jelent igazán egy család.

– Emily nem küldelek el itthonról sehova, csak nyisd már ki ezt az ajtót, kérlek szépen. A dadusod is itt vár téged – szólalt meg gondolatmenete végén most már barátságosan. "Talán nem is olyan nehéz kedvesnek lenni."

A kulcs elfordult a zárban és a következő másodpercben egy könnyáztatta babakék szem tűnt fel. Emily odarohant, majd szorosan átölelte a bátyját.

– Köszönöm, William – suttogta – ígérem, jó leszek.